Én.

30 éves vagyok. Szüleim elváltak. Apám újra nősült, van 3 feltestvérem. Anyám alkoholista volt, 8 éve halt meg.

Igazán sehova sem tartoztam, nem kellettem eléggé senkinek. Csak voltam.

12 éve (akkor 18 évesen) találtam egy férfit, akit érdekeltem. Úgy éreztem/érzem fontos vagyok neki... Van egy közös lányunk, 9 éves. Mindig voltak köztük viták, veszekedések,de úgy gondoltam, hogy hol nincsen? Az esetek többségében a vita végén én lettem a hibás. Sokszor éreztem, hogy jogosan.

KB 1 éve kiderült nárcisztikus személyiségzavara van a páromnak.(Ez sok mindent megmagyarázott az addigi életünkben.)
És számomra is diagnózis volt, mert a "nárcik" az esetek több, mint 90 %-ban érzelmileg sérült párt választanak maguknak.

Pfuu, ez van,én is sérült vagyok.

Múlt héten voltam pszichiáternél, súlyos depresszióm, és kapcsolat /társ függőségem van.
Itt tartunk most, érzelmileg.
Mindketten kezelésre járunk.

Éreztem, hogy nem vagyok önmagam az utóbbi időben (években), időről időre elöntött a nem törödömség, nem volt kedvem semmihez (főzés, kertészkedés, játék a gyerekkel, ügyintézés) De azt hittem, hogy a változásokkal nehezen tudok megbirkozni(ez majd egy másik bejegyzés)

Sajnos ez most odáig fajult, hogy a férjem vállalkozásának csináltam közel 1 millió forintos Nav tartozást, csak a nincs kedvem bemenni a bankba érzés miatt.

A legrosszabb, hogy soha senkinek nem mondtam el az érzéseimet, gondolataimat. És idáig süllyedt, csődbe viszem a családomat, tönkre teszem a megélhetésünkez.

Mindegy kivel, de beszélni kell a gondolatainkról, érzéseinkről, a bennük zajló dolgokról. Tudom, mindenkinek van gondja, nem kell még a miénk is... De ezért vannak pszichológusok, pszichiáterek, vagy akár lelkész, pap, valakit kell találni!