Ma.

Tudom, hogy mennyi dolgom van (ügyintézés, háztartás...) de minden egyes lépésért harcolok magammal. Közben a család meg elvár, sürget, hajt... Miért nincs kész? Miért ülsz még mindig? Mi lesz a reggeli, mit eszünk ebédre? Mikor intézed el a dokit, a bankot, a postát...? Nekem meg az is nehéz, hogy felálljak a kanapéról és igyak egy pohár vizet, mert szomjas vagyok.

A férjem elvárja a megértésem az ő problémájával kapcsolatban, hisz ő nárci.
De ugyan ezt visszafelé nem kapom meg. Én időpontot foglaltam neki orvoshoz, elvittem, vártam vele a folyosón, bekisértem, elmentem neki gyógyszertárba. És ő?! Csak sürget.
Pár éve begyulladt a bölcsesség fogam, nagyon durván bedagadt az arcom, és nem volt képes elvinni az ügyeletre. Helyette az akkor 6 éves lányunk jött velem, jól esett az aggódása, de egy 6 éves gyerek nem túl türelmes.

Úgy érzem, hogy nekem mindenkit meg KELL értenem, de az én problémám csak az enyém.

Újra csak én vagyok. Egyedül.